Idegen közöttünk

Fura dolog ez az egész példaképesdi. Bármikor kérdeztek, hogy na vajon ki az én példaképem, nem tudtam rá mit válaszolni. Gyermekként könnyű mentséget felhozni, hiszen mondhatjuk, hogy nem gondolkodtunk még rajta, nem foglalkozunk ilyesmivel. Aztán az ember ahogyan felnő, egyre égetőbb beismerni, hogy bizony, foglalkoztunk mi ezzel, csak nem nagyon jutottunk semmire. Ez nem azért volt, mert nem volt szem előtt egy-egy példa értékű élet, akár a környezetünkben, akár a nagyvilágban. Nem, ez talán azért lehet, mert nem volt annyira kikristályosodva a válasz. Talán azért, mert a kérdést sem jól tettük fel. Emlékszem, én azt kérdeztem, hogy kinek az életével tudnék teljes mértékben azonosulni? Egy tudóséval, egy kalandoréval, egy világhódítóéval, egy igazi harcoséval, vagy csak La Mancha lovagjával? Aztán rájöttem, hogy nem teljesen kell azonosulni, nem kell betű szerint követni más életét, mert arra én lennék a legalkalmatlanabb ember a világon. Valahogy nem vagyok az az ideológiailag követő személyiség. Rájöttem, hogy az lenne a fontos, hogy nagyvonalakban kinek az értékrendjével tudnék egyetérteni. Egyetérteni, de nem hasonulni. (A hasonulás az egyik kedvenc szavam, sokszor jut eszembe, s mindig a konvergációt idézi bennem, mondjuk egy függvény, ami közelít a nullához, de soha el nem éri azt - ez amolyan matematikai romantika.) Nem szeretném senki életét mintaként állítani elém, de ha mindenképpen meg kellene említenem, hogy ki az én példaképem, így majdnem 30 éves fejjel, két ember jutna eszembe. Mindkettő teljesen eltérő életet élt, de mégis sok hasonlóság van bennük. Olyan nagyszerű emberi tulajdonságokkal rendelkeznek mindketten, amire én is vágyom, de nem vagyok biztos benne, hogy bennem is meg van ezeknek a tulajdonságoknak a lehetősége. Mások ők nagyon, mint én, de valahol mégiscsak hasonlítani szeretnék hozzájuk, még úgyis, ha ez soha nem fog sikerülni. Konvergálok. Hasonulok. Igyekszem.

Egyáltalán fontos ez? Példaképeket állítani magunk elé a képzeletbeli elefántcsonttornyunk legfelső szobájának fényes falaira? Belső igénye ez a lelkünknek, hogy egy követendő példát állítunk magunk elé, vagy csak szimplán félelem attól, hogy mégsem vagyunk egyedi és megismételhetetlenek? Halhatatlanokat követünk haladóként, hátha mi is részesei lehetünk a halhatatlanság kétes hozományának? Ki ne szeretné, hogy emlékezzenek rá halála után is? Viszont itt, Európa lüktető, de beteg szívében ki az, aki hisz az egy könyv, egy fa és egy gyermek filozófiájában?

Szerinted a példakép csak egy követendő minta, vagy a saját silányságod elrejtése a nagyvilág elől?

Kivonatok egy beszélgetésből:

"számomra a pozitív életszemlélet az ostoba konzumidióták utolsó mentsvára, hogy ne kelljen szembesülniük az élet minden oldalával. számomra egy kicsit bárgyúság, bár abban biztos vagyok, sőt látom is a jó példákat, hogy a mai "csodálatos" életben jobbára ezzel lehet csak érvényesülni.
 tudod, hogy én jobban szeretem, ha mindig van B meg C terv, ami miatt nem érnek olyan meglepetések, amik romba dönthetik a terveimet, viszont emiatt folyamatosan résen kell lenni, nehéz lazítani.
 elhiszem, hogy pozitív életfelfogással könyebb, és jobb is élni, de nem vagyok meggyőződve, hogy az én programomban ez szerepelne
 szerintem én képtelen vagyok az aggodalom-mentes életre
 emiatt tartom sokszor unalmasnak az életem, mert sokmindenre felkészítem magam, viszont ssokszor nem adom meg az esélyt a jó dolgoknak sem, mert mindenben keresem a potenciális hibaforrást, hogy azt ki lehessen javítani...
 szóval szerintem ez alkat kérdése, mondhatni nevelésé
 ha úgy nevelnek, hogy nincs veszítenivalód, akkor nem fogsz görcsölni, lazán veszed az akadályokat, nem fog elvinni egy szívroham
 de ha arra neveltek, hogy mindig felelős vagy a tetteidért, s nem csak magadért, hanem azokért is, akik fontosak neked, akkor igazán meg kell erősödnie annak, aki ezt a terhet ép ésszel végig akarja cipelni az életén
 kódolás kérdése az egész, aztán majd kiderül valamikor, hogy ki csinálta jobban"

Pontosabban talán itt nincs is jó, meg rossz döntés, ezeket csak szimplán el kell fogadni, tudomásul kelél venni, és ezeket a felismeréseket az életünkbe ágyazva élni. Ti mit gondoltok?
 

A hétvégéről is szerettem volna írni, mert igen mozgalmasra sikeredett, már a mostani életritmusomhoz képest. Azzal kezdődött, hogy rohamrendőrök lökdöstek arrébb, s azzal végződött, hogy elcsúsztam egy albán krémesen. És ez mind szó szerint értendő! Egyszer majd ezt is leírom, mert tanulságai is vannak ennek a hétvégének, bizony.

Azonban ma este mégiscsak egy filmé kell hogy legyen a főszerep. Tartogattam, nem akartam egyedül megnézni, vártam a megfelelő partnerre, de a kíváncsiságom győzedelmeskedett. A címe: "Let the right one in". Svéd filmről van szó, s hiába Európa, mégis annyira máshogy mutat meg egy teljesen átlagos történetet, hogy érdemes megnézni, s érdemes róla beszélni is. Nem olyan régi, 2008-as, tehát beszerezhető, magyar felirat is van hozzá a szokásos helyeken. Hogy moziban nem fog menni itthon, arra egy kisebb vagyont fel mernék tenni. (Ha már mégis vetítették valahol, akkor mea maxima culpa, teljesen elkerülte a figyelmem.)

A történet lényegét nehezen lehet egy gyors mondatban megfogalmazni. Oskar egy átlagos 12 éves 8 hónapos és 9 napos átlagos svéd kissrác, aki nem olyan, mint a többiek, ezért osztálytársai előszeretettel veszik elő, ha éppen gonoszkodni támad kedvük. Oskar szomszédjába egy új "család" költözik, egy ötven körüli fazon egy kislánnyal. Persze, rögtön gondolhatjuk, hogy Oskar bizony össze fog haverkodni Eli-vel, a kislánnyal, és lám, így is lesz. Közben másik szálon is futnak az események, gyilkosságok, furcsaságok sora üti fel a fejét a kerületben. Többet nem igazán akarok a sztoriról mondani, nem akarom lelőni a poénokat, nem túl csavaros a film, de olyan szépen van megcsinálva, olyan hatásosan mondja el a mondandóját, hogy azt megirigyelhetné sok-sok hazai filmgyáros!

Oskar és Eli 12 évesek mindketten, igazi gyermekek, de mindkettőjük életébe hamar beköltözött a felnőtti lét. Egyikük sem tudja azt az idillikus gyermeki létet megélni, hamar kellett felnőniük. Fura keverékek, korcsok mindketten, félig tiszta, őszinte gyermekek, félig komor, számító, bosszúálló, elkeseredett felnőttek. Gyermeki létük valóban csak a leg elemibb szinten jelenik meg, a szeretet és a gyűlölet szintjén. Látjuk őket ártatlanul, sallangoktól mentesen, tisztán szeretni, s látjuk őket a dühtől megrészegülve, belső késztetésükkel küzdve a bennük lakozó gonosz ellen küzdeni. Kontrsztos, és mégis... Aki a Legyek ura után kiált, álljon meg egy szóra, és nézze meg a filmet. Nem a gyermekben lakó démonokról szól, nincs megbánás, nincs bűnbocsánat, egyszerű elfogadás marad a végére hőseinknek.

Elgondolkodtam, bárcsak én is így tudtam volna szeretni 12 évesen, így el tudnám akár még ma is fogadni a körülöttem zajló világot! Nemrég beszélgettem valakivel, aki felvetette, hogy ő lehet, hoyg nem is tudja, hogy mi az a szerelem. Nagyon elszomorodtam, mert úgy éreztem, hogy sokáig én is abban a cipőben jártam, amit most ő tapos. Aztán megtapasztaltam, hogy milyen az, mikor megtalálod azt, akit az egész világnál jobban szeretsz, s érzed, hoyg ez a szerelem forgácsol titeket úgy össze, hogy a külvilág megszűnik létezni. Amikor azt érzed, hogy jöhet ide áradás, vagy kénköves eső, nem érdekel, mert a társaddal, aki téged egésszé tesz, mindennel szembe tudtok nézni, és egyszerűen nem tudtok veszíteni, képtelenség ilyenkor veszíteni! Minden apró részlet a helyére kerül, s a világ titkai már nem olyan nagy titkok többé. Egyre közelebb kerül az igazi beteljesedés, hiszen már nem vagy egyedül, már nem senki vagy a senkik tengerében, ha nem te vagy az ő társa, s ő a tiéd! Milyen egyszerű, s mégis mennyire megmagyarázhatatlan annak, aki ezt nem élte még át! Aztán persze a külvilág betüremkedik kettőtök életébe, s tomboló hurrikánként, vagy lassú folyamként, de utat talál, s megpróbál szétválasztani titeket. Rajtatok múlik, hogy ezt hagyjátok-e, de előbb jól nézd meg, barátom, hogy kit engedsz be!

A jós megmondta! Kövekkel, kristályokkal, szerencsekerék-szerű táblával. Ő megmondta, hogy jelenleg nincsenek érzelmeim, vagy legalábbis semmi olyat nem lát, amiből tudna következtetni arra, hogy mi zajlik bennem. Akkor konkrétan jópár pohár Pina Colada zajlott bennem, egyéb okokból kifolyólag ez volt a legígéretesebb folyamat a testemben. Semmi diszharmónia, semmi zaklatottság, bú vagy bánat, sőt, a koktéllal koronáztam meg az őrületes farmotoros meglovaglását!

Már az elején eldöntöttem, hogy a tesztvezetés, a masszász és a koktélbár után el fogok menni a jóshoz, érdeklődni a hogylétemről. Kíváncsi voltam arra, hogy a kép miatti zaklatottságom vezet-e majd valahová, avagy tényleg teljesen hülye cagyok, és feleslegesen stresszelem magam olyan dolgok miatt, amiken úgysem lehet változtatni. Olyan kettőn áll a vásáros dolgokra gondolok. A többi kérdés annyira nem volt lényeges, ez volt a leg égetőbb, mert lassan minden este bérelt helye volt az álmaimban neki, mintha a tudatalattim vele küszködne nap mint nap, miközben én próbálok hasznos tagja lenni a társadalomnak. A jós megmondta: felejtsd el, veszett fejsze nyele, ne túráztasd magad feleslegesen!

Mondom oké, de azért nyelnék még egy kis turbósított ananászlevet. Nem volt rajta sok gondolkodni-való, én is így érzem, de valahogy mostanában nehezebb szinkronba hozni az agyam és a lelkem. Jobban mondva a lelkem háttérbe szorítottam, hogy ne legyenek érzéseim, hogy csak az agyam domináljon. Mindenki bántja magát valahogy, akinek nem úgy jönnek össze a dolgai, ahogyan ő szeretné. Ha nincs meg a harmónia, marad az önpusztítás. Valaki iszik, valaki drogozik, valaki maszturbál, valaki vagdossa magát, valaki szándékosan hozza magát nyomorult helyzetbe, van választék bőven! Vajon mi lenne az, ami annyira hiányzik az életünkből, hogy inkább tönkretesszük magunkat, mintsem szembesüljünk ezzel a hiánnyal? Megkérdeztétek már magatoktól, hogy nektek mi hiányzik az életetekből igazán? Egy barát, egy társ, egy jó munkahely, egy biztos egzisztencia? Vagy csak a kibékülés saját magatokkal?

Fel a fejjel, a jó robot nem kérdez, nem gondolkozik, csak dolgozik és szépen elgépiesít maga körül mindent...

Ma megalakult mind az az idegen nézőpontot tükröző, mégis roppant belsőséges bejegyzésekkel - remélem - teli blog.

Egy képpel és egy reading-i Radiohead koncert hiozta meg a kedvem ahhoz, hogy publikáljam gondolataim nem csupán magam, de mindenki legnagyobb örömére. Vívódások és elmélkedések adják majd a mondanivalóm gerincét, s talán majd eldől, hogy volt-e értelme kitárulkoznom, megosztani a gondolataim a magyar nagyközönséggel.

Nem is tudom, melyik volt fontosabb, a kép, vagy a Radiohead koncert, vagy csak az a nyomorult érzés, amikor a világ eszedbe juttatja, hogy bizony, kevés keresnivalód van itt. Amikor a boldogság-mentes túlélés a tét, amikor minden apró részletnek óriási jelentősége van, de mégis, mintha az egész nem érne egy fabatkát sem. Mintha minden gondolat egy-egy rég letűnt korból maradt volna meg fosszíliaként a koponyámban. Mit lehet ilyenkor tenni? Vajon életre kell-e kelteni ezeket a gondolatokat, a meg nem válaszolható kérdéseket, vagy inkább el kell felejteni mindent, s csak a túlélésre koncentrálni.

Filmekről is szeretnék majd írni. Megemlékezni a felháborítóan gyenge prodoktumokról, az elgondolkodtató alkotásokról, és a nekem igazán tetsző műremekekről.

Most azonban ki kell mennem elszívni egy cigit, hogy átgondolhassam a koncepciót, hogy hogyan mondjam el nektek a sorsfordító fénykép történetét.

Eldöntöttem, nem a képről, inkább az elveszettségről fogok írni nektek, biztosan ti is sokszor éreztétek magatokat úgy egyedül az esőben, hogy nem tudtátok, ernyőre, vagy egy kis életkedvre van-e inkább szükségetek. Így vagyok én is vele, csak állok, ázok és fázok, miközben nem értem, hogy egy alapvetően semmilyen dolog hogy tudja ennyire befojásolni mindazt, amit mi emberek embernek hívunk. Ha az ember úgy érzi, hoyg tizenévesen nem értik meg, az természetes, akkor próbálgatjuk személyiségünk határait, akkor döntjük el nagyjából, hogy milyen értékrendek mentén mozog majd az életünk. Ám ha közel a harminchoz is így érzed, akkor valami nincs rendben. Még akkor is, ha úgy érzed, hogy ez teljesen rendben van. A társadalom elvárásai apró frusztrációt kelt benned, ha nem felelsz meg a követelményeknek, úgy érzed, semmi vagy. Pedig csak akkor vagy semmi és senki, ha nem tudsz szeretni, ha nem találtad még meg azt a személyt, akihez tartoznod kellene. De mi van akkor, ha úgy érzed, hogy már megtaláltad őt, de valahogy hiba csúszik a mintázatba, és valahogy a sorsod sem úgy alakul, ahogy eltervezed? Persze mondhatod, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, de vajon ki tanít meg téged jól kovácsolni? Meg kell-e tanulnod jól kovácsolni, vagy elég az, ha csak sodródsz az áramlatokkal, amik megérintik a lelked?