Ma megalakult mind az az idegen nézőpontot tükröző, mégis roppant belsőséges bejegyzésekkel - remélem - teli blog.

Egy képpel és egy reading-i Radiohead koncert hiozta meg a kedvem ahhoz, hogy publikáljam gondolataim nem csupán magam, de mindenki legnagyobb örömére. Vívódások és elmélkedések adják majd a mondanivalóm gerincét, s talán majd eldől, hogy volt-e értelme kitárulkoznom, megosztani a gondolataim a magyar nagyközönséggel.

Nem is tudom, melyik volt fontosabb, a kép, vagy a Radiohead koncert, vagy csak az a nyomorult érzés, amikor a világ eszedbe juttatja, hogy bizony, kevés keresnivalód van itt. Amikor a boldogság-mentes túlélés a tét, amikor minden apró részletnek óriási jelentősége van, de mégis, mintha az egész nem érne egy fabatkát sem. Mintha minden gondolat egy-egy rég letűnt korból maradt volna meg fosszíliaként a koponyámban. Mit lehet ilyenkor tenni? Vajon életre kell-e kelteni ezeket a gondolatokat, a meg nem válaszolható kérdéseket, vagy inkább el kell felejteni mindent, s csak a túlélésre koncentrálni.

Filmekről is szeretnék majd írni. Megemlékezni a felháborítóan gyenge prodoktumokról, az elgondolkodtató alkotásokról, és a nekem igazán tetsző műremekekről.

Most azonban ki kell mennem elszívni egy cigit, hogy átgondolhassam a koncepciót, hogy hogyan mondjam el nektek a sorsfordító fénykép történetét.

Eldöntöttem, nem a képről, inkább az elveszettségről fogok írni nektek, biztosan ti is sokszor éreztétek magatokat úgy egyedül az esőben, hogy nem tudtátok, ernyőre, vagy egy kis életkedvre van-e inkább szükségetek. Így vagyok én is vele, csak állok, ázok és fázok, miközben nem értem, hogy egy alapvetően semmilyen dolog hogy tudja ennyire befojásolni mindazt, amit mi emberek embernek hívunk. Ha az ember úgy érzi, hoyg tizenévesen nem értik meg, az természetes, akkor próbálgatjuk személyiségünk határait, akkor döntjük el nagyjából, hogy milyen értékrendek mentén mozog majd az életünk. Ám ha közel a harminchoz is így érzed, akkor valami nincs rendben. Még akkor is, ha úgy érzed, hogy ez teljesen rendben van. A társadalom elvárásai apró frusztrációt kelt benned, ha nem felelsz meg a követelményeknek, úgy érzed, semmi vagy. Pedig csak akkor vagy semmi és senki, ha nem tudsz szeretni, ha nem találtad még meg azt a személyt, akihez tartoznod kellene. De mi van akkor, ha úgy érzed, hogy már megtaláltad őt, de valahogy hiba csúszik a mintázatba, és valahogy a sorsod sem úgy alakul, ahogy eltervezed? Persze mondhatod, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, de vajon ki tanít meg téged jól kovácsolni? Meg kell-e tanulnod jól kovácsolni, vagy elég az, ha csak sodródsz az áramlatokkal, amik megérintik a lelked?