Fura dolog ez az egész példaképesdi. Bármikor kérdeztek, hogy na vajon ki az én példaképem, nem tudtam rá mit válaszolni. Gyermekként könnyű mentséget felhozni, hiszen mondhatjuk, hogy nem gondolkodtunk még rajta, nem foglalkozunk ilyesmivel. Aztán az ember ahogyan felnő, egyre égetőbb beismerni, hogy bizony, foglalkoztunk mi ezzel, csak nem nagyon jutottunk semmire. Ez nem azért volt, mert nem volt szem előtt egy-egy példa értékű élet, akár a környezetünkben, akár a nagyvilágban. Nem, ez talán azért lehet, mert nem volt annyira kikristályosodva a válasz. Talán azért, mert a kérdést sem jól tettük fel. Emlékszem, én azt kérdeztem, hogy kinek az életével tudnék teljes mértékben azonosulni? Egy tudóséval, egy kalandoréval, egy világhódítóéval, egy igazi harcoséval, vagy csak La Mancha lovagjával? Aztán rájöttem, hogy nem teljesen kell azonosulni, nem kell betű szerint követni más életét, mert arra én lennék a legalkalmatlanabb ember a világon. Valahogy nem vagyok az az ideológiailag követő személyiség. Rájöttem, hogy az lenne a fontos, hogy nagyvonalakban kinek az értékrendjével tudnék egyetérteni. Egyetérteni, de nem hasonulni. (A hasonulás az egyik kedvenc szavam, sokszor jut eszembe, s mindig a konvergációt idézi bennem, mondjuk egy függvény, ami közelít a nullához, de soha el nem éri azt - ez amolyan matematikai romantika.) Nem szeretném senki életét mintaként állítani elém, de ha mindenképpen meg kellene említenem, hogy ki az én példaképem, így majdnem 30 éves fejjel, két ember jutna eszembe. Mindkettő teljesen eltérő életet élt, de mégis sok hasonlóság van bennük. Olyan nagyszerű emberi tulajdonságokkal rendelkeznek mindketten, amire én is vágyom, de nem vagyok biztos benne, hogy bennem is meg van ezeknek a tulajdonságoknak a lehetősége. Mások ők nagyon, mint én, de valahol mégiscsak hasonlítani szeretnék hozzájuk, még úgyis, ha ez soha nem fog sikerülni. Konvergálok. Hasonulok. Igyekszem.

Egyáltalán fontos ez? Példaképeket állítani magunk elé a képzeletbeli elefántcsonttornyunk legfelső szobájának fényes falaira? Belső igénye ez a lelkünknek, hogy egy követendő példát állítunk magunk elé, vagy csak szimplán félelem attól, hogy mégsem vagyunk egyedi és megismételhetetlenek? Halhatatlanokat követünk haladóként, hátha mi is részesei lehetünk a halhatatlanság kétes hozományának? Ki ne szeretné, hogy emlékezzenek rá halála után is? Viszont itt, Európa lüktető, de beteg szívében ki az, aki hisz az egy könyv, egy fa és egy gyermek filozófiájában?

Szerinted a példakép csak egy követendő minta, vagy a saját silányságod elrejtése a nagyvilág elől?